„Küzdelmes út a harcoktól az elismerésig…”, Színházi Élet, XVIII/51 (1927. december 18–25.), 49–51. (az Önéletrajzom rövidített változata)
Gyűjteményes kiadás: DocB/2, 117–120.; BÖI, 812–814.; Essays, 408–411.; BBI/1, 31–35.
További változatok: Béla Bartók, Selbstbiographie (eredeti kiadás); Önéletrajzom (Kristóf K. fordítása, 1921); Bartók Béla (Önéletrajz) (Bartók fordítása, 1923)
Forrás: EPA OSZK
Küzdelmes út a harcoktól az elismerésig… Irta: Bartók Béla Bartók Béla a világhírű magyar zeneszerző Ameriká-ba megy, hogy eleget tegyen szerződési kötelezettségeinek. Négy hónapig lesz távol Ma-gyarországtól. Ebből az alkalomból rendelkezésünkre bocsátotta önéletrajzát, amelyből itt közlünk részle-teket. Az önéletrajz a mester 40. éves születésnapja alkalmából a „Musikblätter des Anbruch” cimü folyóirat számára készült és a Bartók Béla tiszteletére kiadott különszámban jelent meg. Születtem 1881 március 25-én Nagyszentmiklós községben. Legelső zongoraórámat édesanyámtól kaptam hatéves koromban. Apámnak, aki földmivesiskolai igazgató volt, meglehetősen fejlett zenei képességei voltak; zongorázott, műked-velő zenekart szervezett, gordonkázni is tanult, sőt még táncdarabokat is komponált. Halála után édes-anyám, mint tanítónő küzködött a mindennapi kenyérért: először Nagyszöllősre kerültünk, azután Besztercére és végül 1893-ban Pozsonyba. Minthogy még kilenc éves koromban kisebb zongoradarabokat komponáltam, sőt Nagyszőllősön 1891-ben mint „zeneszerző” és „zongoraművész” a nyilvánosság előtt is szerepeltem, — igen fontos volt számunkra, hogy végre nagyobb városba juthattunk. Az időtájt Pozsony zenei élete volt a legélénkebb a vidéki városok közül, igy lehetővé vált számomra, hogy tizenötéves koromig Erkel László (Ferenc fia) taníthatott zongorára és összhangzattanra. Közben szorgalmasan komponáltam Brahmsnak, és a nálam négy évvel idősebb Dohnányinak erős befolyása alatt; különösen Dohnányinak ifjúkori első opusza volt rám nagy hatással. Akkoriban Pozsonyban a bécsi Conservatóriumot tartották a zenei Studium egyetlen komoly erődjének. Én azonban végül mégis Dohnányi tanácsát követtem és inkább Budapestre jöttem, ahol Koessler János tanitott zeneszerzésre és Thoman István zongorára. Mindjárt megérkezésem után nagy buzgalommal kezdtem tanulmányozni Wagner előttem még ismeretlen műveit, Liszt zenekari szerzeményeit. Jómagam, e periódusban úgyszólván semmit sem alkottam. Két évig semmit sem dolgoztam és a Zeneakadémián tulajdonképen csak brilliáns zongorajátékosnak ismertek. Ebből a stagnálásból, mint egy villámcsapás szakított ki az „Also sprach Zarathustra” (Richard Strauss) első budapesti előadása. Az itteni zenészektől nagyobb részt borzalommal fogadott mű engem a legnagyoob lelkesedéssel töltött el; végre láttam egy oly irányt, amely ujat rejtett magában. Azonnal rávetettem magam Strauss partitúráinak tanulmányozására és újra komponálni kezdtem. Volt még egy másik körülmény, mely döntő befolyást gyakorolt fejlődésemre: akkoriban, éledt Magyarországon az az ismert nemzeti áramlat, amely a művészet területére is átcsapott. Arról volt szó, hogy zenében is valami sajátosan magyart kell te-remteni. Ez az áram engem is elért s figyelmemet akkor népzenénk tanulmányára irányította, jobban mondva arra, amit akkor magyar népzenének tartót tak. E különböző hatások alatt komponáltam Kossuth cimű szimfónikus költeményemet. Richter János azonnal elfogadta és bemutatta Manchesterben. (1904 február.) Ebbe a korszakba sorozható többek között az 1904-ben komponált Rapszódia zongorára és zenekarra (op. 1), amellyel pályáztam is, bár siker nélkül a párizsi Rubinstein díjért. Egyébként közben szétfoszlott a Strauss Richard-i varázslat. Liszt behatóbb tanulmányozása — a dolgok lényegéhez vezetett: végre feltárult előttem e nagy művész igazi jelentősége. A zeneművészet továbbfejlődésére nézve, az ő műveit nagyobb fontosságúnak éreztem, mint például Wagnerét vagy Straussét. 1905-ben az addig úgyszólván ismeretlen parasztzene kutatásához fogtam. E téren, nagy szerencsémre, kitűnő munkatársra leltem Kodály Zoltánban, aki, hála éleslátásának és itélőerejnek, a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal volt segítségemre. A parasztzene tanulmányozása azért volt számom-ra oly döntő fontosságú, mert lehetővé tette a felszabadulást az eddigi dur és moll-rendszerek egyeduralma alól. A budapesti Zeneakadémia zongoratanszékére való kinevezésemet (1907) azért tartottam kedvező dolognak, mert lehetővé tette a Magyarországon való megtelepedést; ugy hogy folklorisztikai kutatásaimat továbbá is folytathattam. Műveim nagy ellentmondást kellettek Budapesten. A megnemértésnek oka többek között abban is keresendő. hogy ujabb zenekari müveink tökéletlen módon kerültek előadásra: nem volt megértő dirigensünk, sem pedig megfelelő zenekarunk. Mikor a harc már nagyon kiéleződött, egynéhány fiatal zenész, köztük Kodály és jómagam is, egy uj magyar zenei egyesületet akartunk alapítani (1911.) A célt nem érhettük el. Ezért is, meg sokféle más személyesebb balsiker miatt 1912 táján egészen visszavonultam a nyilvános zenei élettől, viszont annál buzgóbban fordultam a zenefolklorisztikai tanulmányok felé. Nem egy, a mi viszonyainkhoz képest meglehetősen vakmerő utazást terveztem, közülük csak egyet tudtam megvalósítani. Bejártam Biskrát és környékét, ahol az arab parasztzenét tanulmányoztam. A háború kitörése egyszerre derékon tört ketté minden ilynemű kutatást. Az 1917-es év határozott fordulót jelent a budapesti közönségnek műveimmel szemben való magatartásá-ban. Végre az a szerencse ért, hogy egy nagyobb munkámat, a „Fából faragott királyfi” cimű táncjátékot zeneileg tökéletes előadásban hallhattam. Tango Egistoé az érdem. Egy évvel később ugyancsak ő adatta elő egy régebbi színpadi művemet: a „Kékszakállú herceg várát”. E kedvező fordulatot fájdalom 1918 őszén a politikai és gazdasági összeomlás követte. Az ezzel kapcsolatos zavarok nem voltak alkalmasak komoly munkák elvégzésére. Még a mai helyzet sem engedi meg, hogy zenefolklorisztikai munkák folytatására gondolhassunk. A tulajdon erőnkből ez a luxus már nem telik. Távoli országok beutazása pedig úgyis egészen reménytelen . . .