„A magyar zenéről”, Aurora, I/3 (1911. március), 126–128.
Gyűjteményes kiadás: BÖI, 609–610.; Essays, 301–303.; BBI/1, 99–101.
További változat: Über die magyarische Musik
Forrás: BBA
AURORA
IRODALOM MÜVÉSZET SZINHÁZ-ZENE SZERKESZTI CSERNA ANDOR
I. ÉV MÁRCIUS 3. SZÁM
126 AURORA
A MAGYAR ZENÉRŐL
Irta Bartók Béla
A dolgok természetes rendje szerint a prakszis előzi meg a teóriát. Nálunk, a magyar nemzeti zene kérdésében, fordított sorrendet látunk; már néhány évvel ezelőtt jelentek meg tudományos munkák, melyek a magyar zenének sajátságairól szólnak; azt akarták meghatározni, aminek akkor — még nyoma sem volt.
Mert bizony mindaddig értékes és emellett minden mástól eltérő, magyaros sajátságú műzenénk nem volt. Amit Bihari, Lavotta s egynehány beszármazott idegen: Csermák, Rózsavölgyi, Pecsenyánszki stb., vagyis csupa többé-kevésbbé dilletáns zenész, a cigányzene hatása alatt összeírt s amiben jóizlésű ember nem gyönyörködhetik, azt nem vehetjük számítás alapjául. Ezekről a dilletáns munkákról csak dilletáns „zenetudósok“ tárgyalhatnak komoly hangon. S emellett mindez még csak nem is nemzeti zene, mert hiszen nem magyaros, hanem cigányos. Vagyis főbb jellemző sajátságai egy idegenből jött népnek, a cigánynak, átvett dallamtorzi- tásai.
Viszont komoly zenészeink törekvései is meddők maradtak, mert mig egy részük szolgai módon utánzott idegen stílusokat, addig más részük, pl. Erkel úgy akarta megoldani a feladatot, hogy olaszos zeneszámok közé belétüz- delt egy—-két cigányos hallgatót vagy csárdást. Ilyen heterogén elemek összekeveréséből nem magyar stílus, hanem stilustalanság, konglomerát származik.
Ha magyar műzenénk eddig nem is volt, igenis volt és van is értékes, speciális népzenénk. Ezt azonban a nemzeti specialitásokért nagy hangon lelkesedő honfitársaink sem nem ismerik, sem nem kutatják, sem nem szeretik. Nem ismerik belőle csak éppen azt az egy-kétszáz dalt, amit cigányprímásaink kegyeskedtek a néptől átvenni s keleti fantáziájukkal elképzelhetetlenül, szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva magyar dzsentrifülekbe belehegedülni. Akik nem
AU RO R A 127
tudják, milyen óriási a különbség a magyaros és a cigányos cifrázás közt, azoknak figyelmébe ajánlom bármely magyar parasztzenész muzsikálását akár a dudán, akár a furulyán.
A cigányoktól elfogadott dalok közt akárhány idegen, szomszédos szláv népektől átvett dallamra is akadunk, amelyek véletlenül kerültek bele a magyar népzenébe. Ezeknek a felületes magyar urak szintén a köteles nemzeti lelkesedéssel adóznak. Viszont az újabban felfedezett nagyértékü ősmagyar erdélyi dallamokkal szemben idegenül, értetlenül állnak, mert ilyet még sohse hallottak. Ezt az igazán magyar népzenét sem nem szeretik, sem nem értik.
„Zenetudósaink“ nem kevésbbé felületesek: elfogadnak minden magyarul énekelt dalt magyar népdalnak. S igy vaskos köteteikben néha mulatságos buzgalommal bizonyítgatják, mennyire magyaros egy-egy sültidegen dallam (Teszem azt az „Azt mondják nem adnak engem galambomnak…“ kezdetű, mely valóságos tipusa a tót dalnak.) Persze ők is azt hitték, hogy elegendő a magyar népzene tanulmányozására, ha beülnek egy budapesti kávéházba cigányt hallgatni.
Sőt egyebet is hisznek. Azt, hogy mesterségesen, bizonyos előre fölállított szabályok szerint kieszelt ritmusképietek alkalmas fölhasználásával újszerű és eredeti magyar zenét lehet produkálni. Mennyei derültséggel olvassuk, mikor egy ilyen zenetudós — aki soha egy hang zenét nem irt — általa összeállított s előzetes teóriájának megfelelő „magyaros“’ ritmusképieteket ajánl követendő például a magyar szerzőknek !
Várjanak ezek a tudós urak, mig teljesen kialakul egy magyar földből kisarjadzott zeneművészet. S ez úgy történhetik, ha támad egynéhány zeneszerzőnk, akik amellett, hogy külön-külön erőteljes egyéniségek, olyan sajátságokat is adnak műveikben, melyek valamennyiüknél közösek, melyek semmiféle más földön létrejött zenében nincsenek, melyeket ennélfogva a magyar műzene általános sajátságainak kell majd deklarálnunk. Ezek a közös sajátságok lehet, hogy az
128 AURORA
együtt élő. zeneszerzők egymásrahatásából, lehet, hogy az igazi magyar népzene befolyásából fognak majd származni- Nagyon természetes, hogy ez a stílus magán fogja majd hordani a XX. század zenéjének bélyegét is. A rossz fülűek vagy straussosnak, vagy regeresnek, vagy debussysnek is fogják ezért mondani, mert nem képesek a finomabb árnyalatokat megérezni.
Az utolsó pár esztendőben már látjuk is ilyenfajta kezdetnek a nyomát. És nem mulatságos-e, ha szakértőink és kritikusainknak legnagyobb része olyan magyarságú művek hallatára, amilyenek eddig még nem voltak, minden divatos nyugateurópai nagyság nevét fölsorolgatják ? Persze ezek is szokatlant adnak, azok is; már pedig minden szokatlan egyformán „káros.“ Sőt azt. merném mondani, hogy a magyar „kritikus-hoz közelebb van a nyugateurópaiak megszokott dur-molljain és kromatikáján felépülő furcsaság, mint egy egyszerű ősszékely dallamnak ázsiai „rettenetessége“. Mentsen isten attól, hogy egy ősmagyar dallamot befogadjon a fülük, hiszen akkor tönkre menne a zene, összedőlne a világ ! Csak mindig a szokott sablont, csak semmi újat.
Amit az utolsó néhány évben nálunk újat és magyart írtak, még csak kezdet, még mindig nem elég ahhoz, hogy belőle általános sajátságokat, közös törekvéseket stb. vonhassunk le.
Vagyis azoknak az évekkel ezelőtt nagy prófétai ihlet- séggel megirt magyar zeneelméleteknek az ideje — még mindig nem érkezett el.