“Liszt zenéje és a mai közönség” [Liszt’s Music and Today’s Public], Zeneközlöny, IX/18 (20 October 1911), 556–560.
Collected edition: BÖI, 687–689; Essays, 451–454.
Further edition: Liszt zenéje és a mai közönség
Source: MZA
LISZT ZENÉJE ÉS A MAI KÖZÖNSÉG.
Irta Bartók B é la .
Különös, hogy a zenészek mekkora hányada, mondhatnám túlnyomó
része, mennyire nem tud megbarátkozni Liszt zenéjével,
dacára minden újszerű- és nagyszerűségének. Nem szólok azokról,
akik eo ipso hadilábon állnak mindennel, ami új és szokatlan. De
voltak Liszt idejében, sőt még ma is vannak nagy, erős zenészek,
akik éppenséggel irtóztak ettől a muzsikától, vagy legalább is nagyon
föltételesen fogadták el, ha ugyan csak meg nem tűrték. Érthetetlen,
hogy míg pl. nálunk Wagner ellen, Brahms ellen mukkanni sem igen
mernek, pedig volna ott egy is, más is, ami kifogásolható, addig a
Liszt-muzsika szabad tere a gáncsnak. A zenereferenstől kezdve a zene- akadémiai növendékig, mindenki talál ott sok minden kifogásolni valót.
Nem mondhatjuk, hogy az újság, a szokatlanság a visszariasztó momentum, hiszen egyrészt eleget hallott mindenki Liszt-zenét, másrészt a rosszaló kritika éppen arról szól, hogy ez a zene »triviális, unalmas«. Inkább talán Lisztnek túlságos sokoldalúsága, illetve sokfélesége, túlságos fogékonysága mindenféle, a legközönségesebbtől a legritkábbig menő szenzáció iránt. Minden, amit zenében átélt, akár triviális, akár fenséges is volt, az maradandó nyomot hagyott alkotásain.
Már mint ember is, csupa heterogén vonást mutat. Katolikus papnak készült meggyőződésből, de az egyház által nem törvényesített házasságban élt egy asszonnyal ; rajongott az aszkéta katolicizmusért, de szerette a parfümös szalonokat ; nem röstelt elmenni a magyarországi piszkos cigánytáborokba, de a magas főurak mesterséges életében jól érezte magát ; Magyarországról mint szeretett hazájáról emlékezik meg mindenütt, melyért áldozatokat hoz, a Magyar- országon hallott speciális zenével nagy lelkesedéssel foglalkozik, de magyarul nem tanul meg pedig nyelvtehetsége nagy. Hasonló zenei élete. Fiatal korában utánozta az akkori tucatművészek rossz szokásait — szintén »javított, átírt«, brilliánsá tett olyan mesterműveket, melyekhez még egy Lisztnek sem szabad hozzányúlni. Már akkor hatással volt reá Berlioz közönségesebb melodikája, Chopin szentimentalizmusa, még inkább az olaszok sablonos hatásai. Ennek nyoma véges-végig meglátszik művein és éppen ez adja beléjük azt, amit triviálisnak szoktak nevezni. Még később, mikor a cigányok pot-pourrijaival megös- merkedett, szintén nem igen disztingvált ritkaság és sablon közt; a cigányok előadása úgy, amint van, hatott rá. Amerre járt, mindenütt zenei impulziókat kapott, amitől stílusa kissé széjjelbomló lett. Ezzel a tri- viálizmussal együtt csudálatos merészséget mutat majdnem mindenütt vagy forma, vagy invenció dolgában. Ez a merészség valósággal fanatikus törekvés az újra, ritkára. Műveiben, elszórva sok sablon közé, több korát megelőző újat mond, mint sok más komponista, akit az átlagközönség nála többre becsül. Vegyük példának egynéhány művét. Legkorábbi a nagy, sokat adó művei közül zongoraszonátája. A néhány tompa bevezető aktus, az exposició főtéma-csoportja, a kidolgozó részt megelőző recitativo szerű megállások, a minden külső hatásról lemondó sötét coda és — a legnagyobbat a legvégére hagyva pokolian sziporkázó fugato.. . mindez a legnagyobbszerű muzsikához
tartozik. Emellett persze, hogy banálisnak látszik akár a kidolgozó részbe közbevetett fis-dur andante édessége, akár a főtémából alakított melléktéma szentimentalizmusa, akár a 3/2-es átvezető rész üres pompája. Forma szempontjából az abszolut tökéletesség (ami Lisztnél elég ritka) és emellett forradalmi újitás.
Vegyünk egy másik nagyon ismert munkát, az Es-dur zongorahangversenyt. Formailag ez is merész újítás, ez is tökéletes, de tartalom dolgában egyáltalán nem elégít ki, mert nagyobbrészt üres csillogás ; sőt egynémely gondolata — bármilyen ragyogó ruhát kapott is — mégis a szalonzenéig ér le. Ezzel a koncerttel egészen ellentétes óriási Faust-szinfóniája. Csudálatos gondolatok egész tömege, a szonáta fugatójában először feltűnő ördögi iróniának*) tervszerű tovább- kidolgozása, Mephisto — ezek teszik halhatatlanná a művet. Itt viszont más zavar : bizonyos formai tökéletlenségek, nevezetesen egyes részeknek sablonszerű ismétlődése, bizonyos ú. n. Liszt-féle sequentiák. Hasonló sequentiák közé van sok új elszórva a Szinfóniai költeményekben. Egészen megrázó zenét ad a teljesen félreismert Totentanz- jában. Nagy dolgokat kapunk a Bach prael. és fugában, meg a Bach témájára írt passacaglia-szerű változatokban. Kisebb zongoradarabjai közül a keveset méltányolt Années de pélérinage-sorozatban találunk bámulatos gondolatokat közönségessel keverve. Aminek hozzánk legközelebb kellene állni: a magyar rapszódiák a kevésbbé sikerült alkotásai (talán éppen azért olyan elterjedtek és megbecsültek). Sok zsenialitás mellett nagyobbrészt mégis csupa sablon ez ; cigányzene — néha még olasszal is keverve (VI.), formailag néha valóságos konglomerátum (XII.). _
A Liszt féle sequentiák érintése a kritika másik pontjához hozott. T. i. ezek a majdnem minden műben jelentkező, egy mintára menő ismétlődések adnak alapot az unalmasság vádjának. A baj itt az volt, hogy Liszt nagyon is egyedül állott. Környezetéből annyira kimagaslott, hogy senki sohasem kritizálhatta meg azt, ami tőle jött, hanem mindent mint isteni ajándékot fogadott. Távolabb állók, akik kritizálták, bolondot mondtak, úgy hogy Liszt minden elfogadható, okos, esetleg irányító kritikától el volt zárva. Nem minden komponistának
*) Liszt fejezett ki először zenével iróniát. Szonátája 1850 körül készült. Wagnernél hasonló hangok (Siegfried, Meistersinger) csak sokkal később találhatók — talán éppen Liszt hatása alatt.
adatott meg, hogy mint Beethoven, egymaga törjön meg minden nehézséget és alkosson minden egyes művében tökéletest. Egyetlen egy ember lett volna méltó a Liszt-kritika nehéz tisztjére, még pedig Wagner. De Wagner Lisztnek szeretetét nemtörődömséggel viszonozta,
— mindegy volt neki, hogy másnak a dolga jobban vagy kevésbbé jól sikerül-e,) pedig ha mástól nem, de Wagnertől Liszt bizonyára elfogadott volna tanácsokat. Így valamennyire megmagyarázható, miért nyilatkozik pl. Brahms oly élesen Liszt zenéjéről. Ami Lisztben korát meghaladó, új; azt Brahms, aki soha koránál túl nem írt, nem fogadta el. Ami Lisztben formai tökéletesség, az rendszerint forradalmi újítás, tehát a tradicionális formák apostolának szemében elvetendő anarkizmus. Mi marad még Lisztből : formai és tartalmi trivialitások — és ezért Brahms pl. Liszt Dante-jét valóságos örjöngő dühhel szemétdombra való »Unmusik«-nak nevezi.*)
De a közönség, mely időközben abba a korba jutott, amelynek számára Liszt merészségeit írta, visszautasító magatartásával csak azt mutatja, hogy nem tud forma és lényeg között különbséget tenni, hogy nincs elég éles füle — a fontosnak a fölöslegesből való kiválasztásához. Mikor arról van szó, hogy egy zeneköltőt mint egyéniséget a zeneirodalomban megítéljünk, nem kellene minden súlyt a formára helyeznünk és esetlegesen nem tökéletes forma mögött nem hatásosan elhelyezett nagy szépségeket észrevétlenül hagynunk.
Erre tárgyra vonatkozólag hadd közöljek még egy személyes megfigyelést. Még tanuló-koromban először került kezembe a Lisztszonáta. Megpróbálkoztam vele, de megbarátkozásra akkor nem került sor. Az expozíció első felét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugató iróniáját észre sem vettem. Persze ez akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, befejezett tökéletességű előadásában. Dacára ennek, a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újból elővettem a művet — zongoratechnikája és nehézségeinek legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan-lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a
1911_____________________ZENEKÖZLÖNY____________________ 559
*) Wesendonck asszonyhoz intézett levelében mindössze annyit tud mondani a Faust-szinfóniáról : Hallottam Lisztnek Faust-szinfóniáját, még legjobban a II. rész tetszik.
**) L. Brahms és Joachim levelezése.
szonátáról és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanígy járt vele.
Ebből is látszik, hogy bizonyos fajta muzsikához hozzá kell szokni. És ime — közönségünk mind e mai napig sem szokta meg Liszt muzsikáját.