Liszt zenéje és a mai közönség

“Liszt zenéje és a mai közönség” [Liszt’s Music and Today’s Public], Népművelés, VI/17–18 (15 October 1911), 359–362.

Collected edition: BÖI, 687–689; Essays, 451–454.

Further edition: Liszt zenéje és a mai közönség

Source: OSZK, BBA

Complete document


LISZT ZENÉJE ÉS A MAI KÖZÖNSÉG.
Különös, hogy a zenészek mekkora hányada, mondhatnám túlnyomó része, mennyire nem tud megbarátkozni Liszt zenéjével, dacára minden újszerű- és nagyszerűségének. Nem szólok azokról, akik eo ipso hadilábon állnak mindennel, ami új és szokatlan. De voltak Liszt idejében, sőt még ma is vannak nagy, erős zenészek, akik épenséggel irtóztak ettől a muzsikától, vagy legalább is nagyon föltételesen fogadták el, ha ugyan csak meg nem tűrték. Érthetetlen, hogy míg pl. nálunk Wagner ellen, Brahms ellen mukkanni sem igen mernek, pedig volna ott egy is, más is, ami kifogásolható, addig a Liszt-muzsika szabad tere a gáncsnak. A zenereferenstől kezdve a zeneakadémiai növendékig, mindenki talál ott sok minden kifogásolni valót. ! I
Nem mondhatjuk, hogy az újság, a szokatlanság a visszariasztó momentum, hiszen egyrészt eleget hallott mindenki Liszt-zenét, másrészt a rosszaló kritika épen arról szól, hogy ez a zene «triviális, unalmas». Inkább talán Lisztnek túlságos sokoldalúsága, illetve sokfélesége, túlságos fogékonysága mindenféle, a legközönségesebbtől a legritkábbig menő szenzáció iránt. Minden, amit zenében átélt, akár triviális, akár fenséges is volt az, maradandó nyomot hagyott alkotásain.
Már mint ember is, csupa heterogén vonást mutat. Katolikus papnak készült — meggyőződésből, de az egyház által nem törvényesített házasságban élt egy asszonnyal; rajongott az aszkéta katolicizmusért, de szerette a parfümös szalonokat; nem röstelt elmenni a magyarországi piszkos cigánytáborokba, de a magas főurak mesterséges életében jól érezte magát; Magyarországról mint szeretett hazájáról emlékezik meg mindenütt, melyért áldozatokat hoz, a Magyarországon hallott speciális zenével nagy lelkesedéssel foglalkozik, de magyarul nem tanul meg, pedig nyelvtehetsége nagy. Hasonló zenei élete. Fiatal korában utánozta az akkori tucatművészek rossz szokásait — szintén «javított, átírt» bril-

liánssá tett olyan mesterműveket, melyekhez még egy Lisztnek sem szabad hozzányúlni. Már akkor hatással volt reá Berlin közönségesebb melodikája, Chopin szentimentálizmusa, még inkább az olaszok sablonos hatásai. Ennek nyoma végesvégig meglátszik művein és épen ez adja beléjük azt, amit triviálisnak szoktak nevezni. Még később, mikor a cigányok pot-pourri-jaival megösmerkedett, szintén nem igen disz- tingvált ritkaság és sablon közt; a cigányok előadása úgy, amint van, hatott rá. Amerre járt, mindenütt zenei impul- ziókat kapott, amitől stílusa kissé széjjelbomló lett. Ezzel a triviálizmussal együtt csudálatos merészséget mutat majdnem mindenütt vagy forma, vagy invenció dolgában. Ez a merészség valósággal fanatikus törekvés az újra, ritkára. Műveiben, elszórva sok sablon közé, több korát megelőző újat mond, mint sok más komponista, akit az átlagközönség nála többre becsül. Vegyük példának egynéhány művét. Legkorábbi a nagy, sokat adó művei közül zongoraszonátája. A néhány tompa bevezető taktus, az expositio főtéma csoportja, a kidolgozó részt megelőző recitativo szerű megállások, a minden külső hatásról lemondó sötét coda és — a legnagyobbat a legvégére hagyva — a pokolian sziporkázó fugato . . . mindez a legnagyobbszerű muzsikához tartozik. Emellett persze hogy banálisnak látszik akár a kidolgozó részbe közbevetett fis-dur andante édessége, akár a főtémából alakított melléktéma szentimentálizmusa, akár a 3/2-es átvezető rész üres pompája. Forma szempontjából az abszolút tökéletesség (ami Lisztnél elég ritka) és emellett forradalmi újítás. Z Z
Vegyünk egy másik nagyon ismert munkát, az Es-dur zongorahangversenyt. Formailag ez is merész újítás, ez is tökéletes, de tartalom dolgában egyáltalán nem elégít ki, mert nagyobbrészt üres csillogás; sőt egynémely gondolata — bármilyen ragyogó ruhát kapott is — mégis a szalonzenéig ér le. Ezzel a koncerttel egészen ellentétes óriási Faust- szimfóniája. Csudálatos gondolatok egész tömege, a szonáta fugatojában először feltűnő ördögi iróniának* tervszerű tovább-

  • Liszt fejezett ki először zenével iróniát. Szonátája 1850 körül készült. Wagnernél hasonló hangok (Siegfried, Meistersinger) csak sokkal később találhatók — talán épen Liszt hatása alatt.

    kidolgozása Mephisto — ezek teszik halhatatlanná a művet. Itt viszont más zavar: bizonyos formai tökéletlenségek, nevezetesen egyes részeknek sablonszerű ismétlődése, bizonvos ú. n. Liszt-féle sequentiák. Hasonló sequentiák közé van sok új elszórva a szimfóniai költeményekben. Egészen megrázó zenét ad a teljesen félreismert Totentanz-jában. Nagy dolgokat kapunk a Bach prael. és fugában, meg a Bach témájára írt passacaglia-szerű változatokban. Kisebb zongoradarabjai közül a keveset méltányolt Années de pélérinage- sorozatban találunk bámulatos gondolatokat közönségessel keverve. Aminek hozzánk legközelebb kellene állni: a magyar rapszódiák a kevésbé sikerült alkotásai (talán épen ezért olyan elterjedtek és megbecsültek). Sok zsenialitás mellett nagyobbrészt mégis csupa sablon ez ; cigányzene — néha még olasszal is keverve (VI.), formailag néha valóságos konglomerátum (XII.). ZZ
    A Liszt-féle sequenciák érintése a kritika másik pontjához hozott. T. i. ezek a majdnem minden műben jelentkező egy mintára menő ismétlődések adnak alapot az unalmasság vádjának. A baj itt az volt, hogy Liszt nagyon is egyedül állott. Környezetéből annyira kimagaslott, hogy soha senki sem kritizálhatta meg azt, ami tőle jött, hanem mindent mint isteni ajándékot fogadott. Távolabb állók, akik kritizálták, bolondot mondtak, úgy hogy Liszt minden elfogadható, okos, esetleg irányító kritikától el volt zárva. Nem minden komponistának adatott meg, hogy mint Beethoven, egymaga törjön meg minden nehézséget és alkosson minden egyes művében tökéletest. Egyetlen egy ember lett volna méltó a Liszt-kritika nehéz tisztjére, még pedig Wagner. De Wagner Lisztnek szeretetét nemtörődömséggel viszonozta, — mindegy volt neki, hogy másnak a dolga jobban, vagy kevésbé jól sikerül-e,* pedig ha mástól nem, de Wagnertől Liszt bizonyára elfogadott volna tanácsokat. Így valamennyire megmagyarázható, miért nyilatkozik pl. Brahms oly élesen Liszt zenéjéről. Ami Lisztben korát meghaladó, új, azt Brahms,
  • Wesendonck asszonyhoz intézett levelében mindössze annyit tud mondani a Faust- szimfóniáról : Hallottam Lisztnek Faust-szimfóniáját, még legjobban a II. rész tetszik.

    aki soha koránál túl nem írt, nem fogadta el. Ami Lisztben formai tökéletesség, az rendszerint forradalmi újítás, tehát a tradicionális formák apostolának szemében elvetendő anar- kizmus. Mi marad még Lisztből : formai és tartalmi trivialitások — és ezért Brahms pl. Liszt Dante-jét valóságos őrjöngő dühhel szemétdombra való «Unmusik»-nak nevezi.* De a közönség, mely időközben abba a korba jutott, amelynek számára Liszt merészségeit írta, visszautasító magatartásával csak azt mutatja, hogy nem tud forma és lényeg között különbséget tenni, hogy nincs elég éles füle — a fontosnak a fölöslegesből való kiválasztásához. Mikor arról van szó, hogy egy zeneköltőt mint egyéniséget a zeneirodalomban megítéljünk, nem kellene minden súlyt a formára helyeznünk és esetlegesen nem tökéletes forma mögött nem hatásosan elhelyezett nagy szépségeket észrevétlenül hagynunk.
    Erre a tárgyra vonatkozólag hadd közöljek még egy személyes megfigyelést. Még tanuló koromban először került kezembe a Liszt-szonáta. Megpróbálkoztam vele, de meg- barátkozásra akkor nem került sor. Az expozició első telét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugató iróniáját észre sem vettem. Persze ez akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, befejezett tökéletességű előadásban. Dacára ennek, a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újból elővettem a müvet — zongoratechnikája és nehézségeinek legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan- lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a szonátáról és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanígy járt vele. II
    Ebből is látszik, hogy bizonyos fajta muzsikához hozzá kell szokni. És íme — közönségünk mind e mai napig sem szokta meg Liszt muzsikáját.
    Bartók Béla.