“Delius-bemutató Bécsben” [A Delius Première in Vienna], Zeneközlöny, IX/11 (1 April 1911), 340–342.
Collected edition: BÖI, 716–717; Essays, 449–450.
Source: MZA
DELIUS-BEMUTATÓ BECSBEN.
Irta: Bartók Béla.
Február 17-én mutatta be a bécsi filharmóniai zene- és énekkar Deluis Frederick-nek »Eine Messe des Lebens« című egy estére terjedő művét (szólók, vegyeskar és nagy zenekar).
Delius neve eddig kétszer szerepelt budapesti programmokon : két évvel ezelőtt Szántó Tivadar játszotta el zongorahangversenyét egy Nedbal-koncerten, most februárban pedig Kerner István mutatta be Brigg Fair-jét. Zongorahangversenye kicsit száraz, nem sok újat mondó és a zongorát meglehetősen sablonosan szerepeltető szerzemény ; annál poétikusabb azonban Brigg Fair-je. Csodásan finom szövésű színek, népmeséknek varázslatos érzései : ezt hallja ki belőle az, aki tud zenét hallgatni. Épen ezért bölcs kritikusaink egy része sietett megjegyezni, hogy ez a munka is ép oly üres, semmitmondó, mint a zongoraverseny (amiért nagytudású cenzorainknak még elismeréssel is adózhatunk, hiszen ép olyan véletlenül megírhatták volna azt is, hogy a zongoraverseny van »toronymagasságban« a Brigg Fair fölött).
A Nietzsche Zarathustrájának töredékeit felhasználó »Messe des Lebens« részleteiben mélyebb, különösebb mint Brigg Fair ; és éppen ezekben a részletekben ugyanaz az álmodozó poézis nyilatkozik meg, amelyet amabban annyira megszerettünk. Viszont mint egész kevésbé egységesen hat, mert a dramatikus részek — amelyek Delius nyugodt karakterétől úgy látszik távolabb vannak — megkomponálásukban mintha idegen lefolyást hallatnának.
Azonban nem referádát akarunk írni, hanem egy különös zenei fejleményre rámutatni, ami épen ebben a műben mutatkozik először. Tudniillik Delius használja először teljes öntudattal a kart szöveg nélkül, mint színező elemet a zenekarban. Eleinte — mintha félne az új kísérlettől, szöveges szóló-éneket kisér vele — az I. rész 3. számának elején (In dein Auge schaute ich jüngst, o Leben.. .). Később, még ugyanennek a számnak folyamán már többet mer, a »Das ist ein Tanz!« szöveg elénekeltetése után 3 szóló és 2 vegyeskar (zenekar- kísérettel) *la, la, la« szótagolásra énekel végig egy egész közjátékot — valóságos táncdalt szöveg nélkül. A II. rész harmadik számában még merészebb, mert itt a zenekar előjátékába szól bele, minden
Collection: Budapest Bartók Archives 2021
előkészítés nélkül a szöveg nélküli női kar. És figyelemre méltó, hogy eltekintve a misének mély tartalmú 3 utolsó számától, melyek minden tekintetben tökéletes részek, épen ezek a karszámok hatnak legjobban, legfrissebben az egész műben. Mintha az új eszközök megválasztása a gondolatok, a tartalom újságára befolyással lettek volna.
Az emberi hangnak mint hangszernek alkalmazása — elválasztva a szótól — ebben a misében még csak első kísérlet. De ezek után szinte látjuk, mennyi gazdagodást jelent új színben, egészen új hatásokban, ha ezt a technikai fogást tovább fejlesztjük. Hiába! a zene is nagyon materiális egy művészet — a gondolatok, a tartalom alakulására óriási hatással van az, hogy milyen eszközöket (hangszereket) akarunk előre megfontolt szándékkal igénybe venni, vagyis, hogy milyen matériával rendelkezünk.
Csak azon csodálkozhatunk, hogy az emberi hang ilyenféle föl- használása eddig nem jutott az eszébe senkinek. Most pedig — egyszerre hárman is hasonló feladatot akarnak megoldani ! Mert Delius nem áll egyedül ezzel az ideával. Nálunk Kodály — anélkül, hogy Deliusnak még csak nevét is ismerte volna — foglalkozott hasonló gondolatokkal, melyeket részben meg is valósított egy női karra alkalmazott nyitrai népdallal (melyben a népdalt éneklő szólókat szöveg nélkül kiséri a kar). És alighogy itt egynéhányan tudomást szereztek erről, jött a hir, hogy Parisban 1910-ben az S. I. M. első hangversenyén bemutatták André Caplet-nek egy septuor-ját, 3 női énekhangra és 4 vonóshangszerre (pour cordes vocales et instrumentales).
Mintha a kor eszméi jóformán a levegőben lógnának, hogy majd Nyugateurópában, majd meg itt Keleten érje el őket természetes ösztönével egy-egy kiválasztott és a művészet javára értékesítse.
Persze hogy ez nem történhetik meg a bourgeois-fejek csóválása nélkül — kisebb mértékben, ha énekkarról és egészen a reménytelen elszontyolodásig menő nagy mértékben, ha szólókról lesz szó. Hogy is ne ! mikor ilyet még sose irtak ! Már pedig minden sose hallott össze- dönti a világot, megássa a sírját a művészetnek stb.
Az az egy bizonyos, hogy a szöveg nélküli énekkart, mely — hogy úgy mondjuk — kevésbé »furcsa», hamarabb meg lehet szokni ; valahogyan könnyebben lehet az énekesek tömegét mint színfoltot a zenekarba beleképzelni ez a kétféle hangszercsoport köny- nyebben olvad össze, mint pl. énekhang és egynéhány vonós. Az utóbbihoz hasonló összeállítás művészi hatásáról különben csak meg-
próbálkozás után lehet végleges ítéletet mondani. De mindenesetre meg kell próbálni !
A zenekarral szereplő énekkar hangszíne különféle magánhangzók használatával újabb és újabb módosulással gazdagodik. Egyelőre még elképzelhetetlen az így keletkező sokféle újszerűség. Majd meglátjuk, mit hoz ebben az irányban a jövendő.