Bartók Béla – Thomán Istvánról

“Bartók Béla – Thomán Istvánról” [About István Thomán], Zenei Szemle, XI/3 (January 1927), 93–95.

Collected edition: Essays, 489–491.

Source: MZA

Bartók Béla — Thomán Istvánról.Bartók Béla, a jubiláló Thomán Istvánnak volt növendéke, lapunk munkatársát a következők tolmácsolására kérte fel:— Már régóta keresem az alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt lerójak valamit abból a hálából, mellyel egykori zongoramesteremnek, a magyar zongoraművész-generációk nagy nevelőjének, Thomán Istvánnak tartozom. Most, mikor mesterem hangverseny keretében ünnepelte művészi pályafutásának negyvenesztendős jubileumát, érzem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy hacsak szerény visszaemlékezéssel is, hozzájáruljak Thomán István ünnepléséhez.•— Thomán nevét már diákkoromban ismertem. Sőt a véletlen úgy hozta magával, hogy Thománról, nagyhírű nevénél jóval többet tudhattam meg. Pozsonyban laktam, ahová akkoriban gyakran lejárt Budapestről egy nálam alig pár esztendővel idősebb zongoraművész, akinek óriási jövőt jósoltak s akiben én ifjúkori művész-ideálomat találtam meg. Ez a fiatal zongoraművész Dohnányi Ernő volt. Ö sokat •és nagy lelkesedéssel beszélt nekem „pesti tanáráról”, Thomán Istvánról. Rábeszélt, hogy utazzam fel Pestre és okvetlenül jelentkezzem Thománnál. Már a nyolcadik gimnáziumba iratkoztam be, mikor végre rászántam magamat a pesti útra és előjátszottam Thománnak. A nagy tanár azzal a nála közmondásossá vált szeretetteljes érdeklődéssel fogadott, mely azonnal felbátorítja a kezdő embert, bizalmat önt beléje, nemcsak bizalmat a tanárral szemben, hanem egyúttal önbizalmat is. A próbajátszás sikerült, a mester hivatottságot fedezett fel bennem s én úgy térhettem haza Pozsonyba, hogy utolsó gimnáziumi évem kitöltése után, mint Thomán tanítványa fogok belépni a Zeneakadémiába. Még ebben az utolsó pozsonyi esztendőben történt valami, ami előre megéreztette velem, hogy Thománnál tanulni több, mint a zongora- játék mesterségét kitünően elsajátítani, hogy az a nevelés, amelyet majd Thománnál kapok, nemcsak a zongorakéznek és a muzsikus fülnek szól, hanem közvetlenül az emberi léleknek is.— Pár hónappal próbajátszásom után bizony már nem is gondoltam, hogy Thomán még emlékszik rám, mikor váratlanul levelet kaptam tőle. Pár soros meghívó volt: jöjjek Budapestre, mert Richter János, a nagy karmester, filharmonikusainkkal elő fogja adni Beethoven IX. szimfóniáját s ez olyan zenei eseménynek ígérkezik, melyet ő, Thomán, igen fontosnak tart egy fiatal muzsikus fejlődésére s ezért erre az estére szívesen lát vendégül. — Mondanom sem kell: ez a levél csak „Auftakt“-ja volt, a páratlan, valóban atyai gondoskodás ama

számtalan megnyilatkozásának, mellyel Thomán, mikor a következő évben tanítványai sorába léptem, engem elbalmozott. Ö ajánlott be Koess- ler Jánoshoz, hogy zeneszerzésben is kiképezzem magamat. Akkor nem is sejthette, hogy később majd épen a „zeneszerzés” szorítja háttérbe nálam a „zongorapiüvészetet”.— Mikor Thománhoz kerültem, bizony még valóságos „vadember” lehettem a zongorajáték terén. Technikám ugyan elég nagy volt, de egészen nyers. Thomán tanított meg a helyes kéztartásra s azokra a különféle „.természetes” és „összefoglaló” mozdulatokra, melyeket a legújabb pedagógia azóta valósággal teoretikus rendszerekbe foglalt, melyeket azonban ösztönösen már Liszt is alkalmazott s melyeket így Thomán, mint egykori Liszt-növendék, személyesen sajátíthatott el nagy mesterétől. A zongorahang költői színezésének mesterfogásaiba tehát a legavatottabb kezek avattak be engemet. Különösen a Chopin- és Liszt-interpretálásban tanultam sokat Thomántól. A Beethoven-játék terén már kezdettől fogva egyéni ideálok vezettek, ideálok, melyeket Thomán sohasem igyekezett bennem elfojtani, mert ő azok közé a ritka pedagógusok közé tartozik, akik sohasem nyomják el növendékeik egyéniségét. Nem akarta sohasem tanítványait önmaga képére faragni. A müvek precíz megszólaltatásán túl, tehát ott ahol a tanítványnak már önmagából kell belevinnie a poézist a zongorajátékba, ott sohasem avatkozott bele száraz formulákkal a növendék munkájába. Minden tudásával és szuggeráló erejével igyekezett ugyan hatni a növendék lelkületé- nek költői kifejlesztésére, de vigyázott, hogy ez a hatás ne mesterséges, hanem mindig természetes legyen. Ilyen természetes hatást, semmivel sem lehet jobban elérni, mint ha a tanár elő játszik a növendéknek. Ehhez természetesen szükséges, hogy a tanár maga, olyan kiváló művésze legyen hangszerének, mint Thomán István. Thomán valóban példátlan türelemmel mindig és mindent eljátszott tanítványainak. Az önállótlanabb növendék természetesen szolgailag utánozta mestere játékát; az önállóbb tehetség pedig megtermékenyíthette fantáziáját a mester művészetén, anélkül, hogy egyéniségén csorba esett volna. Thomán zongoraművészi példája nem erőszakolt rá gondolatokat a tanítványra,, hanem helyes gondolatokat keltett a tanítványban.Thomán tehát a pedagógiában nagy fontosságot tulajdonított a tanár előjátszásának. De nem elégedett meg saját előjátszásával. Tanítványaitól ezért a nagy művészek játékának tanulmányozását is megkövetelte. ő maga majdnem minden nálunk megforduló zongoraművészt személyesen ismert és vendégül látott. Ilyen nagy pianisták tiszteletére rendezett estélyeire meghívott azután bennünket, tanítványait is, hogy az illető művész játékát intim közelségből figyelhessük meg, s ha rá került a sor, mi magunk is megmutathassuk tudományunkat. Mert mint mondta, az előadóművészét nemcsak tudás, hanem egyszersmind a tudás megmutatni-tudása is. — Ezért gondoskodott arról, hogy a tanítvány ne kerüljön minden átmenet nélkül a magányos gyakorlószobából’ hirtelen a hangversenyterembe, hanem először kisebb nyilvánosság előtt szokja meg a szereplést. így azután szinte észrevétlenül vezette növendékeit a pódiumra. — Emlékszem: egyszer lejátszottam neki zongorán Strauss Richard akkoriban megjelent „Heldenleben“-partitúráját. Csodálkozott készségemen a prima-vista partiturajátékban, de nem érte be ezzel az egyszeri, egyedül a tanárnak szóló produkciómmal, hanem

azonnal elvitt magával a Zeneakadémia egyik (akkoriban szokásos) tanári összejövetelére, ahol a professzorok előtt meg kellett ismételnem a Heldenleben ,,ex-tempore“-lejátszását.Thománról igazán elmondhatom azt a gyakran könnyelműen odavetett, már-már közhelyszerű mondást, hogy pedagógiai tevékenysége a tanári szoba falain kívül sem szűnt meg. Könyveket adott kölcsön nekünk, főként nagy zeneszerzők életrajzait, hogy müveikkel együtt egész emberi lényük is intenziven éljen a növendékek lelkében. De egyébként is, az élet számos más vonatkozásában is ott állott növendékei mellett, mint pártfogó, atyai jóbarát.Felesleges rámutatnom arra, hogy a pedagógia hivatásának ilyen nagystílű, nagyarányú és széleskörű betöltése egy egész, önfeláldozó emberéletet jelent, tele türelemmel, fáradsággal, szakadatlan munkával. De az olyen munkához nem elég csak a türelem és fáradság; a nagy kötültekintés, a finom tapintat, mély emberszeretet és nagy szaktudás harmonikus együttese kell ahhoz, hogy valaki olyan eredményt érjen el negyven esztendő leforgása alatt, mint Thomán István.