„Magyar népzene és új magyar zene”, Zenei Szemle, XII/3–4 (1928. március–április), 55–58. (Szabolcsi Bence fordítása)
Gyűjteményes kiadás: BÖI, 917–921.; Essays, 331–339.; BBI/1, 129–137.
További változatok: The Folk Songs of Hungary (eredeti kiadás); The National Temperament in Music (rövidített változat)
Forrás: MZA
Magyar népzene és uj magyar zene.Irta: BARTÓK BÉLA.(A szerző előadása amerikai útján.)A „Pro Musica Society” azzal a felszólítással tisztelt meg, hogy ismertessem tagjai számára a mai Magyarország modern zenei törekvéseit és irányait. Két szempontból fogom ezt a kérdést megvilágítani:1. Megkísérlem annak megállapítását, vannak-e Magyarország mai zenéjének közös vonásai más országok mai zenéjével.2. Vizsgálni fogom, különbözik-e a mai magyar zene más országok zenéjétől.Nézetem szerint napjaink minden modern zenéjében két közös sajátosságot találunk, melyek szorosan, mondhatnók: ok és okozat módjára, függenek össze. Egyik sajátosság a többé-kevésbbé radikális eltávolodás a tegnap zenéjétől, különösen a romantikusokétól. A másik: törekvés a régebbi korszakok zenei stílusához való közeledésre. Vagyis, először csömör lépett fel a romantikus korszak alkotásaival szemben s azután, ennek következményeként, oly kiindulópontok keresése, melyek a lehető legnagyobb ellentétben állottak a romantikus kifejezésmóddal. A zeneszerzők — félig tudatosan, félig öntudatlanul — elmult idők zenei alkotásai felé fordultak, melyek valóban ezt a teljes ellentétet képviselték.A régmúlt idők zenei stílusára való fel figyelésben ismét két, egymástól különböző eljárási módot állapíthatunk meg:Vagy a régi népzenéhez való visszatérést tapasztalhatjuk, mint pl. a magam magyar kortársainak és Strawinsky úgynevezett orosz periódusának műveiben. Vagy pedig a régi, különösen a XVII. és XVIII. századbeli műzenéhez való visszatérést. Ismeretes, hogy ez az irányzat elsősorban a neo- klasszicisták, főként Strawinsky későbbi műveiben figyelhető meg.A magyar paraszt, s éppígy a háború előtti Magyarország más parasztnépei, pl. a román és tót parasztság, hihetetlenül nagy zenei kincset őriz népi melódiáiban. Nagyszerű és gazdag anyag állott így rendelkezésünkre, szinte csak a kezünket kellett érte kinyújtanunk és felszednünk. Ezt az anyagot egyrészt felhasználhattuk rövid kompozíciókban, olymódon, hogy a dallamokat elláttuk kísérettel, másrészt eredeti inspirációt menthettünk ugyanabból a forrásból.Igaz, ez a „kézkinyujtás és felszedés” nem volt olyan egyszerű dolog, ahogyan az ember az első percben elképzelné. Gondoljunk csak arra, hogy a városokban, az u. n. müveit körökben, teljesen ismeretlen volt a népzenének ez a hihetetlenül gazdag kincse; még csak nem is sejtették, hogy egyáltalán van ilyenfajta zene.Mintegy huszonöt évvel ezelőtt néhány egészen fiatal zenésznek — köztük Kodálynak és magamnak — figyelme a magyar parasztosztály felé fordult. Valami vágyódás az ismeretlen után, valami határozatlan megérzése annak, hogy az igazi népzenét csak a parasztok közt lelhetjük fel, vezetett
bennünket első tapogatózásainkban. Ezek az első kísérletek gazdag, mindaddig ismeretlen anyagot eredményeztek*. A siker felbátorított s ekkor teljes erővel nekiláttunk a gyűjtésnek, most már tökéletesített, rendszeres módon.Nehéz elképzelni, milyen rengeteg munkával, erőfeszítéssel járt ez a gyűjtés. Hogy a civilizációtól érintetlen zenei anyagot fellelhessük, olyan falvakat kellett felkeresnünk, melyek a lehető legtávolabb estek a civilizáció központjaitól és a közlekedési vonalaktól. Abban az időben még igen sok ilyen falu volt Magyarországon. Ha régebbi dalokat akartunk megszerezni, esetleg több évszázados dallamokat, öreg emberekhez, főleg öreg asszonyokhoz kellett fordulnunk; ezeket viszont nehéz volt rávenni az éneklésre. Szégyelték, hogy idegen urak előtt énekeljenek, féltek attól, hogy a falubeliek kigúnyolják, kinevetik őket, féltek a fonográftól is (majdnem mindig fonográffal dolgoztunk). Egyszóval, a legnyomoruságosabb falvakban, a legprimitívebb viszonyok közt kellett élnünk, azon kellett igyekeznünk, hogy megnyerjük a parasztok barátságát és bizalmát. Különösen ez utóbbi ment nehezen; régebbi időkben a nemesség annyira kihasználta a parasztot, hogy bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, aki az úri osztályhoz tartozónak látszott. Mégis elmondhatom, hogy ezen a téren kifejtett fáradságos munkánk nagyobb örömet szerzett minden másnál. Életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem.Ezzel kapcsolatban egy körülmény döntő fontosságát kell különösen hangsúlyoznom: az a tény, hogy a gyűjtést magunknak kellett végeznünk s hogy a melódia-anyaggal nem irott, vagy nyomtatott gyűjteményekben ismerkedtünk meg, elhatározóan fontos lett számunkra. Az írott, vagy nyomtatott gyűjtemények melódiái általában holt anyagnak tekinthetők. Igaz, feltéve, hogy megbízhatók, megismerhetjük belőlük a dallamokat. De ezek alapján behatolni magának a népzenének igazi, lüktető életébe lehetetlenség. Aki valóban át akarja érezni ennek a zenének eleven életét, annak, hogy úgy mondjam, át kell azt élnie és ezt csak a parasztokkal való közvetlen érintkezés útján érheti el. Ahhoz, hogy ez a zene teljes hatalmával megragadjon, —• amire szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy irányító erővel hasson alkotá-, sunkra — nem elég a melódiákat megtanulni. Ugyanolyan fontos, hogy lássuk és megismerjük azt a környezetet is, melyben ezek a melódiák élnek. Látnunk kell az éneklő parasztok arcjátékát, részt kell vennünk táncmulatságaikban, lakodalmi, karácsonyi ünnepségeiken, temetkezéseiken (t. i. minden ilyen alkalomnak megvannak a maga speciális, gyakran fendkivül jellemző melódiái). Hangsúlyoznom kell: a mi esetünkben nemcsak arról volt szó, hogy egyes melódiákat megszerezzünk s a maguk egészében vagy részleteiben műveinkbe beépítsük és hagyományos eljárással feldolgozzuk. Ez mesterember-munka lett volna és nem vezetett volna új, egységes stílus megalkotásához. A mi dolgunk az volt, hogy megérezzük ennek a mindeddig ismeretlen zenének szellemét és ebből a szavakban nehezen kifejezhető szellemből kiindulva teremtsünk zenei stílust. És ép azért, hogy e zene szellemét helyesen ismerhessük meg, volt oly fontos számunkra, hogy a gyűjtést saját magunk a helyszínén végezzük.Mint már mondottam, a népzene szellemét, melyet műveinkben fel akarunk idézni, lehetetlen szavakban kifejezni. De talán valamivel konkrétebben beszélhetünk azokról a tárgyi, különleges hatásokról, melyeket neki tulajdonítunk.
Mielőtt erre rátérnék, meg szeretnék állapítani valamit. Meggyőződésem szerint igazi, u. n. szűkebb értelemben vett népi dallamainák midegyike valóságos mintaképe a legmagasabbrendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fugát, vagy Mozart-szonátát.Az ilyen dallam klasszikus példája egy zenei gondolat páratlanul tömör, minden feleslegest elkerülő kifejezésének. Igaz, ez a szűkszavúság, meg a dallamok szokatlan kifejezésmódja az oka annak, hogy átlagos zenészre vagy zenekedvelőre csak nehezen hatnak. Az átlagos muzsikus számára minden zeneműben azok a sablonos járulékok a legfőbbek, melyeket már jól ismer, ö csak ezeknek az ismerős sablonoknak tud örülni s az alapvető lényeget felfogni nem képes. Nem meglepő tehát, ha az átlagos zenész és az ilyen zene között bensőségesebb kapcsolat nem jöhetett létre.így, minden egyébtől eltekintve, megtanulhatjuk ebből a zenéből a kifejezés páratlan tömörségét, minden lényegtelennek legszigorúbb kiküszöbölését — s ép ez volt az, amire a romantikus korszak terjengős bőbeszédűsége után mindenekelőtt vágyódtunk.Ha magukat a dallamokat vizsgáljuk, Kelet-Európa zenéjében a dallamvezetésnek és a hangsoroknak hihetetlen változatosságát tapasztaljuk. Itt eleven életet élnek a legkülönfélébb hangsorok, mint a dór, frig, mixolid, eol. De keleti színezetű (bővített szekundos) hangsort is találunk, sőt a pentatonika bizonyos faját is.A legtöbb ilyen hangnemben nincs a quintnek olyan uralkodó szerepe, mint a dur- és moll-skálákban. Ennek a ténynek nagy hatása volt harmonizálási módszerünkre. A tonikának és dominánsnak az a kölcsönhatása, melyet a régi zenében annyira megszoktunk, itt sokat veszít szuverénitásából. Megemlíthetnék még más momentumokat is, melyek harmóniai dolgozásmódunkat befolyásolták, de itt csak egy körülményre szeretném felhívni a figyelmet.A hangsor szűkített szeptimája, különösen a pentatonikus melódiákban, konzonáns jellegű. Ennek a jelenségnek hatásaképpen, már 1906-ban, egy fisz-mollban írt művemet a következő akkorddal fejeztem be: fisz-a-cisz-e. Ebben a zárlatban a szeptim konzonánsként szerepel. Ez időben ilyenfajta zárlat szokatlan volt; csupán Debussynek körülbelül ugyanez időből való műveiben találunk analógiát, ebben a dur-zárlatban: a-cisz-e-fisz. Igaz, hogy ezeket a Debussy-kompoziciókat akkor még nem ismertem.Sok más hasonló harmóniai inspirációt köszönhetünk még e népdalainkban lappangó harmóniának.Megemlíthetném még a népdalok szinte hihetetlen ritmikus változatosságát. Parlando-rubato dallamainkban a legmegkapóbb ritmikus szabadságot találjuk. Sőt a kötött táncritmusu dallamokban is a legsajátságosabb ritmuskombinációk akadnak. Magától értetődik, hogy ezek a körülmények új ritmikus lehetőségek útját mutatták meg nekünk.Kontrapunktikára való ösztönzést viszont nem igen meríthettünk népzenénkből és talán ez az oka, hogy műveink általában homofón jellegűek.Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az. hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.
Ami engem illet, nem csupán magyar, hanem tót és román népzenét is gyűjtöttem és vettem mintául. Sőt a világháború előtt Északafrikában is jártam, hogy a Szahara arab népzenéjét gyűjtsem és tanulmányozzam. Nem zárkóztam el az arab népzene hatása elől sem: zongoraszvitem (op. 14.) harmadik tételére pl. az arab népi zene hatott.Az a népi zene, melyre támaszkodunk, külső jellegzetességeiben és belső szellemében egyaránt, teljességgel különbözik más népzenéktől. Innen van, hogy a mai magyar műzenének is megvannak a maga jellegzetességei, melyek élesen megkülönböztetik más országok mai műzenéjétől.Egy momentumot itt újból ki kell emelnem. Népzenénk természetesen kizárólag tonális, ha nem is mindig a tiszta dur és moll tonalitásának értelmében. (Atonális népzene nézetem szerint elképzelhetetlen.) Mivel alkotó munkásságunknak ilyen tonális alapja van, természetes, hogy műveink is kifejezetten tonális jellegűek. Igaz, hogy egyidőben a „tizenkét-hangu zene” egy fajtájához közeledtem. De ezidőből való műveimnek is félreismerhetetlen jellemvonása, hogy határozott tonális alapra épültek.